Amikor egy vezető apa lesz, hirtelen sok … nem, mégsem. Ne rohanjunk ennyire előre! Kezdjük az elején. Úgy lesz kerek a történet. Az egész Vadas János kispapa coach posztjával kezdődött. „Vezető a cégnél, otthon apa” címmel indított beszélgetést. Ez bennem is megindított egy gondolatmenetet. Alább erről írok.

2015-ben már hat éve vezető voltam. Vagyis inkább két éve – az előtte lévő négy év alatt inkább csak tanultam a vezetést a cégtulajdonosoktól. És persze sokat csetlettem-botlottam az emberekkel történő munka hétköznapjaiban. Huszonhat évesen lettem ügyvezető helyettese egy kisebb, nemzetközileg is ismert cég hazai vállalatának. Egy évvel később már közel száz alkalmazottal vittem tizennyolc üzletet. Mély víz volt: rengeteg munka, kitartás, agyalás, és kevés szabadidő. De végül felépült egy alap. Amit utána el kellett kezdeni tökéletesíteni.

Aztán persze: kiégtem. És eldöntöttem, hogy ennyi erővel magamnak is dolgozhatnék, szóval kiléptem. Így lassan három éve csak saját vállalkozásokat ügy-vezetek. Ma pedig már, lassan másfél éve apa (is) vagyok. Itt és így kapcsolódik össze életem két nagyon meghatározó időszaka.

Vezető apa

Amikor vezető lettem, az első és nagyon fontos leckém az volt, hogy meg kellett tanulnom kicsit az apukája lenni a kollégáknak. Mi tagadás: nem volt könnyű. Pláne a rengeteg, napi operatív munka mellett. Nem éreztem, hogy – pláne az elején- nagyon menő lettem volna ebben. Holott, volt, hogy egyik-másik hölgy alkalmazottról azt is tudtam, hogy mikor várható, hogy nehezebb napjaik lesznek. Vagy, például azt is megtapasztaltam, hogy kit lehetett pénzzel motiválni, és kit mondjuk egy gyertyafényes vacsorával a párjával. (Huszonhat évesen az embert még sokszor az egója irányítja. És jobban érti talán a számokat, mint ez érzelmeket vagy az embereket. Így, ha akkor valakiben mélyebb nyomot hagytam, és ugye nem feltétlen pozitív értelemben, ezúton szeretnék elnézést kérni. Bármikor felhívhatsz, ha ezt el akarod nekem mondani. Sőt! Megköszönném.)

Amikor apa lettem, konkrétan apukájának is kellett lennem Kála Johannának. Tudnom kellett például, mikor miért sír. Ez a vezetéshez hasonló tanulási folyamat volt. Egy idő után felismertem a hasfájós sírást. Egy idő után az éheset. Majd szépen lassan a félek-, álmos vagyok-, unatkozom- stb. sírást is. Persze, ebben jó mentorom volt a feleségem. Valahogy ő hamarabb ráérzett ezekre. Nem is értem … 🙂

Törődő apa

Vezetőként nem volt elég képesnek lenni megszerezni egy információt. Például, hogy vajon ki miért szomorú vagy motiválatlan az adott napon. Ha valaki elmondta, hogy mi a baja, tudni kellett felmérni, hogy vajon mennyire is valós a probléma. Vagy, hogy netán épp csak kifogást keres-e az illető. És, bármi volt is a háttérben, cselekedni kellett. Eldönteni, hogy mondjuk hazaküldöm/engedem, mert mondjuk az adott napja „menthetetlen”, és akkor legalább a többieket ne demoralizálja.  Vagy megpróbálni kicsit visszahozni a jelenbe, a melóba, és megértetni vele, hogy lehet búsongani az adott nehézségen. De ez itt és most biztos nem fog megoldódni. Sőt, akkor sem, ha hazamegy és begubózik vagy sorozatokat néz és chipset töm magába. Ha viszont megrázza magát, és „pitbull módon” beleáll a dologba, oda fókuszál, és mindent megtesz, hogy legalább a munka jól menjen, abból mindenki csak nyerni fog.

Apaként is van párhuzam a fentiekkel. Jó ideje már, hogy Kála Johanna akarata bontogatja a kis szárnyait. Nem egyszer utaltam már rá, hogy a bölcsiben is megmondták, hogy „nemtetszésének hangos sikongatásokkal ad hangot.” Na, ez természetesen itthon is megvan. Mint ahogyan az is, hogy ha unatkozik, vagy egy kis többlet figyelemre vágyik, akkor elkezd sírni. De talán még jobb példa az a klasszikus, amikor elbotlik, majd ránk néz, hogy figyeljük-e. És ha igen- pláne, ha még azt is látja, hogy megijedünk-, akkor elkezd sírni. Egészen addig, amíg fel nem vesszük, vagy valami kedvenc zenéjét le nem játsszuk neki. Akkor, mintha elvágták volna. Úgyhogy, nyilván törődünk azzal, hogy amikor valóban szüksége van rá, megkapja a vigaszt és támogatást. De arra is figyelni kell, a saját érdekében, hogy ne választhassa mindig a könnyebb utat.

Vezető apa hazaviszi a munkát

A sok éven át tartó vezetői szerep egy nagyon furcsa ellentmondást tud kialakítani az emberben. Egyrészt, természetesen öröm és kihívás a felelősség. Egyre komplexebb feladatokat tudok megoldani egyre rövidebb idő alatt. Egyre több problémára lesz egyre több megoldási lehetőségem. Ezért egyre jobban látom a különbséget is, például abban, hogy valamit én meg tudok oldani x óra alatt. Ugyanazt a beosztottam pedig esetleg y nap alatt. Ebből, a legjobb szándék mellett is, akarva-akaratlanul kialakul, hogy: „én jobban tudom”. (Kivéve persze a szakma specifikus dolgokat, amit kiszervezek. Ott viszont „kérdezek és jelentek”.) És, ha valaki nem így látja, pláne, ha még szenvedélyesen vitatja is a dolgokat, akkor néha elfogy a türelem. Még nálam is, pedig nem vagyok egy gyakran csattanó típus. Na most ezt soha nem hazahozni lehetetlen.

Ennek anya issza meg gyakrabban a levét, de szerencsére ez tényleg ritka. Főleg, hogy három éve home office-ban vagyok. Azaz a munkahely = otthon. Így nem tudom hazaVINNI a dolgokat, mert kialakulni is otthon alakul ki. Viszont, egy kisbaba, értelem szerűen, még „semmit” sem tud a világról. Illetve, én meg már semmit nem tudok az övéről. Kölcsönösen meg kell ezt tanulnunk. Így hát mindketten el tudjuk veszíteni a türelmünket. Őt az is zavarhatja, hogy nem érti, amit láthatóan közölni akarok neki. Engem pedig az, hogy egy órahosszás mesenézést követően végig azt érzem, hogy mentálisan leépülök. (Kivéve a Aranyhaj. Azt századik megnézésre is szeretem. Mea culpa.) 🙂 Szóval, Kála Johannának még hiába mondom, hogy „ezt én jobban tudom”, látszólag (és hallhatóan) ez őt nem igazán hatja meg. Igazi vezetői feladat, hogy ilyenkor én még csak véletlenül se emeljem meg a hangom.

Vezető apa a cégnél és otthon

A vezető apa szerepei közül csak néhány példát mutattam meg. Mégis, látszik, hogy a vezetéshez és az apasághoz is kellenek hasonló erények. És mindkettő tanulható, fejleszthető képesség. Főleg, ha lelkiismeretesen és példamutatóan akarod tenni a kötelességed. Egy nagy különbségre azonban mindenképp szeretném felhívni a figyelmet. Vezető lehetsz több cégnél is. Akár egyszerre is – bár ez nem feltétlen célravezető.

Apaként viszont mindig annak az adott csöppségnek vagy csöppségeknek leszel az apukája, aki kiválasztott téged, akit hozzád rendelt a sors.

Egy cég szervezeti kultúráját alakíthatod. Ha nem megy, válthatsz céget, vagy csinálhatsz saját vállalkozást.

A gyermek viszont adott. S bár az ő „szervezeti kultúrája” (mentális és szellemi fejlődés, testi jóllét és a különböző intelligenciák) tőled is függ (genetika, nevelés, átadott értékrendek), ő hozott anyaggal is dolgozik. Én például még mindig félek egy kicsit, ha mondjuk művészi pályára menne majd a lányom, mert ahhoz a világhoz semmilyen kötődésem nincs. És egy vezető, bár kell tudnia delegálni és megbízni, azért valahol mindig szereti kicsit irányítani a dolgokat. Pedig, mint tudjuk, az alkalmazkodás is vezetői erény. Fenti esetben lesz majd lehetőségem ezt is gyakorolni.

Basszus, most látom csak, hogy itt majdnem minden összefügg majdnem mindennel. Nem véletlenül indította hát János ezt a posztot. Hm, igazi coach mesterfogás. Ezúton ki is nevezem tiszteletbeli #babapapa márkának és coachnak. Remélem, büszkén fogod viselni új identitásod és szereped! 🙂