info[kukac]babychameleon[pont]hu

Blog Post

Játszótér, csatatér

A játszótér az utóbbi pár hónapban lett Kála Johanna-, és a mi életünk része is. Bár még nem volt egy éves, amikor először levittük, de az azért még más volt. Hiszen akkor még inkább csak a babakocsiból, de legalábbis a kezünkből szemlélődött. Mondhatni, tisztes távolból figyelte az eseményeket, melyek nem tűntek kifejezetten szélsőségesnek. Vagy, csak jó időben vittük le? Mármint jókor, amikor kevesen voltak? Vagy, csupán az emlékezés temetkezik az idő jótékony feledésének homályába?

Játszótér. Ideális a tömeg. Majdnem üres. - Kézzel készített baba-mama kiegészítők, ajándékok - Baby Chameleon

Ideális tömeg a játszón 🙂 Majdnem üres.

 

Bármelyik opció fedi is a valóságot, az, amit tegnap délután átéltem első gyermekes kislányos apaként a játszón, az felért egy kisebb infarktussal. Persze, lehet, hogy csak én reagálom még túl a játszótéri farkastörvényeket – döntsétek el ti!

Szóval, Mommy Chameleon – még mindig – az államvizsgájára készült, Baby Chameleon pedig rég feleszmélt a délutáni alvásából. Sőt, az uzsonnán is túl voltunk már. Kicsit mintha unatkozott is volna, bár ezt nem mondta. Hiszen napjainkban legtöbb közlendője a “Nem”, “Apa-baba” és a “Bemme” szavak tengelyén összpontosul. És persze hangos sikongatások közepette szokta még kifejezni nemtetszését – bármiről-, ahogyan ezt a bölcsiben is már diszkréten a tudtunkra adták. 🙂

– Mi legyen a délutáni program? – kérdeztem magamtól. Ebből az eszmefuttatásból lett a válasz a játszótér. Összekaptuk magunkat, és nagy vagányan, már babakocsi nélkül elindultunk a lányommal, kéz a kézben. (Igazából ujj a kézben, de ne akadjunk fenn apróságokon.)

A földön heverő levelek, csikkek és eldobott papírdarabok látványa persze földöntúli izgalmakkal kecsegtette gyermekem, így hát tempósnak semmiképp ne képzelje az olvasó ezt a “vagány” felvonulást. Ezért a körülbelül százötven méternyi távolságot nagyjából tíz perc alatt tettük meg. Persze örültem neki, mert ezzel is telt az idő, a gyerek fáradt, anya tudott tanulni … apa pedig – jobb híján-, gyakorolta szépen a jelenben levést. If you know, what I mean. 🙂

A játszóhoz érve rögtön valami furcsa rezgést éreztem az erőben. De megnyugtattam magam azzal, hogy csak szokatlanul sokan voltak. Ez jelentett körülbelül tizenöt gyereket és vagy nyolc felnőttet. A kislányt letettem tehát a földre (mert az úton úgy mentünk át a grund kapujáig, hogy felvettem), és elkezdődött a felfedezés.

Játszótér, csatatéri csendélet - Kézzel készített baba-mama kiegészítők, ajándékok - Baby Chameleon

Vihar előtti csend? Középen “A” helikopter és a palincs.

 

A palincs (libikóka?) volt legközelebb, csodálatos módon épp senki nem használta. Odamegy, felkászálódik, elkezdem emelgetni – a harmadik emelés körül a másik oldalon termett egy 3 év körüli kis gömbvillám, nyomában egy ziháló nagymamával. Ekkor még különösebben nem lepődtem meg, bár tény: először egy gyerekes önzés tört fel bennem, hogy: – Nehogy már más gyerekét is én hintáztassam! De ez nagyon hamar elmúlt. Először is, ezt az elsődleges érzést felváltotta a felelősségtudat, hogy most akkor hirtelen kétszer annyi gyerekre kell vigyáznom. Másodszor – megint kicsit önző módon-, rájöttem, hogy ha ő ott van ellensúlyként, akkor könnyebb dolgom lesz, mint ha csak egyedül Kála Johanna popiját emelgetem a saját oldalunkon.

S végül a nagy szívem is végre odaért a szituációhoz: – Már miért is ne okozhatnék örömet egy másik kisgyereknek is? (Pláne, hogy a Baby Chameleonnal amúgy is folyton ezt csináljuk, csak pepitában. Kicsit el is szégyelltem magam.)

De nem volt sok időm feldolgozni az elmúlt cirka egy percet, hiszen utódom máris megcélozta a mérleghinta melletti helikoptert. Felsegítettem, feneke alá igazítottam a kis kabátját, elhelyezkedett. Majd éppen csak, hogy elkezdtem előadásom az “az egyszeri apa hangutánzó szavak kíséretében elképzelt helikopter leszállást hajt végre egy tetőn” című magánszámom, amikor is megint ott termett az előző kisfiú. Nyomában az elmaradhatatlan nagyival.

Ezúttal a türelem-méterem eléggé kilengett. Ugyanis a kis potyautas se szó, se beszéd, elkezd felmászni a kislány mögé. Az nem érdekelt igazából, hogy összerugdos(hat)ja a ruháját, annál inkább az, hogy a lányom is. De ez is semmi ahhoz képest, hogy ennyire ne legyen tekintettel arra, hogy mások is vannak és hogy más játszik azon a játékon. Ok, tudom, kisgyerek… Mama ekkor ért oda, levette a kölyköt a játékról, elmondta neki, hogy mi-merre van a helyes viselkedés. A középpontban az a tézis állt, hogy meg kell várni, amíg a másik már nem játszik a játékkal. Na, a kissrác sem volt rest, rögtön elkezdte alkalmazni az új életbölcsességet a maga sajátos kis módján. Miközben nagyon kedvesen megsimogatta Kála Johanna kezét, barátságos hangon ezt kérdezte tőle:

– Na, eleget voltál már itt?

KOMOLYAN nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy megrökönyödjek azon, hogy mennyire sebészi pontossággal és a maga szintjéhez mérten milyen profin manipulálva alkalmazta a legújabb ismereteit a társas viselkedés szabályai kapcsán. (Hello, Sheldon Cooper!)

A csatatér

Na, túlestünk ezen is. Kála Johanna „leszállt a tetőn”. Látom, hogy forognak a kis kerekek az agyában: – Mi legyen a következő célpont? Hát persze, hogy a hinta. Ahol öten álltak sorba. Remek!

Alapból szereti a hintát, és engedjük is neki. A probléma csak az, hogy a kerületi játszótéren a babáknak való hinta műanyag borítása eltörött és a fém elkezdett rozsdásodni. Nem az, egyelőre nem érződik, hogy eltörni készülne, de valahogy én nem szívesen ültetem a gyermekem egy rozsdásodó, kisujjnyi átmérőjű vaskeretbe, amit amúgy senki nem kímél. (A közterülettel illetékes osztály egyszer sem válaszolt a hívásomra. Mondjuk, lehet, hogy rosszkor telefonáltam. Mea culpa.)

Így hát a hintát csak messziről néztük egy darabig. De ezt ne valami nyugodt, elmerengő nézelődésnek képzeld el! Mivel közben a tizenötről körülbelül húszfősre növekedett siserehad harmada eszeveszett kiabálásokkal tűzdelt kergetőzésbe fogott. Tippelj! Hány másodpercen belül futott egymásnak két gyerek? Homlokok csattanása, az egyik a földre is zuhant. A játszótér egy pillanatra megállt – mindenki várta, hogy mikor tör fel a keserves sírás valamelyikükből. Aki állva maradt, ijedten állt, a földön lévő riadtan tekintgetett körbe a kapucnija takarásából. Majd felugrott, annyit mondtak egymásnak, hogy bocsi. És futottak tovább. A hinta megkönnyebbülten nyikordult, a felnőttek szívéről hatalmas kő esett le.

Játszótér, csatatéri csendélet - Kézzel készített baba-mama kiegészítők, ajándékok - Baby Chameleon

Hinta. Mászókák. Csupa-csupa “veszélyes” találmány.

 

Na de a lényeg

De ez a könnyed pillanat megint nem tartott sokáig. Egy 6 év körüli kisfiú ugyanis úgy döntött, hogy a kilengésének épp legmagasabb pontján lévő hinta alá ugrik – hogy a földön hanyatt fordulva alulról élvezhesse a felette elsuhanó ülőkét. Már magam előtt láttam, ahogy a műanyag lap határozott csókot lehel a téli sapkába bújtatott fejére. De szerencsére a hinta a következő holtpontjáról visszaindulván már csak a gyermek hűlt helyét találta. Az előzőekből kiderült, mennyire kemények tudnak lenni a gyerekek. Most pedig az, hogy nagyon gyorsak is.

És nagyon gyorsan tanulnak. Hiszen, valószínűleg az előző kisfiú „remek ötletén” felbuzdulva egy lila sapkás, lila kabátos kislány is a hinták közé vetette magát. Négykézlábra állt, majd egy felnőttek számára váratlan pillanatban, a megfelelő szögben érkezve elsiklott a két hinta közt. Legalább egyet biztos kihagyott a szívem. Pláne, hogy abból a szögből, ahol én álltam, egy az egyben az volt várható, hogy a visszafelé induló hinta … nem kis kárt fog tenni benne. Szerencsére csak a térlátásom viccelt meg.

Na de a végére egy érdekes fordulatot hadd írjak még meg! Volt szerencsém pont ezt az utolsó esetet pont a lila sapis kislány anyukája mellől végignéznem. Kikerekedett szemmel mondtam az asszonynak, hogy: – Basszus, ez kicsin múlott. Mire ő rezignáltam rám nézett, és ennyivel nyugtázta:

– Ugyan, ha minden hasonló esetet a szívemre vennék, nem maradna időm erre a csöppségre. És mosolyogva a maga előtt a babakocsiban békésen szunyókáló kisbabára mutatott.

Szóval … nem értem! Tényleg csak én viseltem a fentieket ennyire rosszul? Csak én „paráztam” ennyire? Vagy hozzá lehet szokni előbb vagy utóbb? Szülőtársak! Ti hogy kezelitek a játszótéri csatateret?

Tetszett? Hozzászólnál? Like-old Facebook oldalunkat, ahol kifejtheted véleményed Daddy Chameleon félelmeivel kapcsolatban is 🙂

;